Reggel még úgy tűnt, hogy Apuval megyünk egy pasi-sétára, de a napsütéses csodaidőt nem tudta Anyu a takarítás oltárán feláldozni és velünk tartott.
Magamnak és hihetetlen ügyességemnek köszönhetően már nem okoz gondot, hogy bárhonnan bármit megszerezzek. Ez legfőképp a távirányítóra igaz. Már annyira ügyes vagyok, hogy a tv felé fordítom a távirányítót, mert ellestem az ősöktől, hogy ők is hasonlóképpen tesznek. Imádom, amikor megnyomom a gombot és hirtelen megszólal a beszélőkép!
Ma délelőtt Anyu áthívta Didó papát egy kis Duna parti sétára. Régen mentünk ebbe az irányba, legtöbbször a "belváros" felé vesszük az utunkat, mert valami intézni való van. Nomeg a délutáni séták idején már olyan sötét van, hogy errefelé lehetetlen bármit is látni. Nem tudom a sok futó, hogy bírja a lámpátlanságot.
Arra gondoltam, hogy épp ideje megmutatnom az én kedves unokatestvéreimet, mert már rég esett róluk szó. Önző módon legtöbbször magamnak szentelem a bejegyzéseimet.
Gondoltam ma egyet és kedvem szottyant megörvendeztetni a családom, így nagy plénum előtt szántam rá magam a felállásra. Igazából egy könyv ragadott magával, ezért utána iramodtam, de a könyv az ágyon volt. Mi mást is tehettem volna, mintsem felhúzom magam az ágy szélébe kapaszkodva.
Délelőtti játszásom alkalmával a zöld labdám egyszercsak begurult a kanapé alá, de nagyon mélyre, ám! Szóltam Apunak, hogy hozzon már valami hosszú tárgyat és vegyük ki onnan. Jött is Apu azonnal, de olyan kis ügyetlen volt, hogy kénytelen voltam kiskukacként segíteni neki. Így aztán odamásztam és együtt kerestük a labdacsom.
Mi tagadás igyekszem! Ja, és eszméletlenül élvezem!!!
Szia, szépség, mit szólnál, ha szétmarcangolna a te kis oroszlánod!?
Itt van Vili, itt van újra! Tudni szeretnéd mi mögött bújkálok? Hát, ez a család kedvenc japánjuharja, ami az ősz eljövetelével visszanyerte gyönyörű vörös színét! Sajnos, nyáron besárgult picit, el is voltunk keseredve mindannyian, néha összeült a családi kupak, hogy mit tegyünk, de semmire sem jutottunk. Végre sikerült magához térnie. Hurrá!!!
Még mindig október 23-a van és még mindig történhet valami új. Mikor délután felébredtem Judit és Balázs várt a nappalinkban.
Először nem értettem, hogy kerültek ide, nomeg éhes is voltam, ezért nem túl barátságos, de kajcsi után minden megváltozott és nagyon vígan játszottam velük egészen fürdésig. Ja, és megtudtam, hogy valaki bújkál Judit pocakjában! Valószínüleg új játszótárs!
Minden ott kezdődött, hogy hirtelen csütörtök lett. Nagyon szép nap volt, hiszen egy éjszaka választott el attól, hogy Apu öt teljes napot velünk töltsön, meg aztán azért is, mert reggel kijött hozzánk Nelli néni. Egész nap játszott velem, sétáltunk és bevásároltunk. Miután elment negyed óra múlva megérkezett Nóra, kislánya, Eszter és Kata. Ők Anyu barátnői, de ezt már mindenki tudja.
Anyunak köszönhetően ismét alkalmam nyílt bekukkantanom az eledeles szekrényembe...ma körülbelül huszadszor. Minden ajtót szeretek kinyitni, főleg azt, ami olyan magasan van, hogy csak a nagyok karjából érem el és főleg azt, aminek a pocakjában az én pohárkáim, tányérkáim, tejpépeim bújnak meg.
Végre elmehettem meglátogatni Marcit! Már nagyon vártam és nem is csalódtam: egy igazi megfontolt, kissé elvarázsolt, olykor morcos - olykor mosolygós háromhónapos kisfiú.
