Hát, mégiscsak testvérek vagyunk, nem igaz. Azok pedig rettentően szeretik egymást! Muszáj időnként megmutatni a külvilágnak - főként, mikor Anyu megjelenik a gépével -, hogy mi is pont így teszünk. Aztán, ha a gép visszakerül a polcra, helyre áll a család rendje és elkezdhetek Olival kötekedni, mire ő őrült visításba kezdhet, hiszen sikerrel járok, majd ő megkarmolja a fülem dühében, mit tehetnék, dobhártyaszaggató üvöltésbe fogok, hogy a szülők kellőképp megtorolják Olin a gaztettét. Tegnap este sem én bíztattam Olivért, hogy dobja be a wc-be a Kisvakondos könyvét. Én kimondottan nagyon csúnyán néztem rá közben és nem múlt el fél perc és máris megmondtam Anyunak!
Egyszer a Bory várban eltűntem Anyuék szeme elől, hiszen megpillantottam egy eldugott sarokban egy rejtett csigalépcsőt. Bolond lettem volna nem felmenni. Utána viszont bolond voltam, mert lekiabáltam Anyuéknak, hogy "hahó, itt vagyok!", mire a válasz csupán egy "hogy kerülsz oda? vigyázz le ne zuhanj!" volt. Így okozzon meglepetést az ember!
Súrról hazafelé elfoglaltuk Bory bácsi várát! Igazi harcosként szaladgáltunk a sok-sok lépcsőn, csigalépcsőn, zeg-zugos udvarokon, kerengőkön és még a bástyákra is feljutottunk. Ezek után csoda is, hogy még itt vagyunk, mert a lengedező szellő majdnem lekapott onnan minket!
Az ősök elhurcoltak egy messzi tanyára, hogy egy frissen legyilkolt malacot megegyünk szőröstől-bőröstől, de annyi kondér van itt és annyire üres mind, hogy én nem tudom, mi lesz ebből! Valószínűleg éhen maradunk. De amíg Didó papán és apun nem látszik a csüggedés, aggodalomra semmi ok.